Enneagramm karakterünk kialakulásánál az lehet a meghatározó hogy melyik kialakulási szinttel /K.W fizikai,érzelmi,fogalmi/ azonosulunk a legerőteljesebben .Habár az EGO-k igazán a fogalmi énnel alakul ki, ettől még a fixációnk, azaz a gyökérpontunk lehetett az érzelmi szakaszban, ahogy akár a fizikaiban is .A fogalmi /mentális/ én, már a nyelv világa / képek , képzetek,  szimbólumok, fogalmak/ azaz új világterek nyílnak meg. Elmélkedhet a múltról, tervezheti a jövőt. Mivel már képes látni a jövőt, aggódik és szorong, s emellett gondolkodik a múltról, ami miatt pedig lelkiismeretfurdalást, és megbánást érez. Ekkor következik az , hogy ebben a szakaszban inkább elfojtunk mint „meghaladva megőriznénk” / K.W /

Ezek a bizonyos elfojtások a neurózis alapvető csírái. Miközben a tudatos elménk elfojtja az alapvető természetünket, szép lassan mindenre kialakítjuk a magunk védekező mechanizmusait, mely mechanizmusok alap esetben a psziché immunrendszerének szerepét töltik be. Sokszor ez a folyamat túlbillen, s mintegy autoimmun betegséggé válik. Ilyenkor az Én saját maga ellen támad, behunyja a szemét és hazudozni kezd, rejtőzködik és homályosan látja önmagát. A lélekben, a hazugságok különböző szintjei  a patológia különböző szintjeinek felel meg. Ekkor növekedni kezd a hamis én, s a tudattalan  az állandósult hazugságok színterévé válik.

 A neurotikus eseteknél is találkozhatunk a hisztérikus típusokkal, melyeknél például a projekció játszik nagy szerepet, s van még a kényszeres neurózis, mely a tünetet tekintve a konfliktusok intellektualizációjára helyezi a hangsúlyt. Az enneagram esetében a hisztérikusoknál elsősorban a szeretetéhségben keresendőek az okok, azonban a projektálás is tettenérhető mint megnyilvánulás, minthogy mindegyik eredője valami fajta félelem. Az enneagrambeli kényszereseknél elsősorban a kontroll szerepére helyezik a hangsúlyt, azonban itt is felfedezhetünk erőteljes átfedéseket a konfliktusok intellektualizációja és az ellenőrzés rögeszmés fenntartása között.

 A motiváló erők kiderítése természetesen itt is, mint oly sok szakirodalomban, visszavezethető a gyermekkori traumák, sérülések kialakulására. Példának okául, ha valaki ellenséges környezetben nevelkedik fel, szeretetéhsége ugyanúgy lesz, csak azzal a különbséggel, hogy úgy hiszi, mikor felnőtté válik, az ”életben maradáshoz”, agresszívan kell viselkednie. Felnőtt korban a valós szükségletek konfliktusba kerülnek a mindenre kiterjedő kontroll igényével, mely fakadhat neurózisból, de nevezhetjük gyermekkori fixációnak is. Itt jön az a helyzet, hogy akivé válunk /a neurózisnak köszönhetően/ az a személyiség köszönő viszonyban sincs az esszenciánkkal, s így, amit az szeretne, soha nem fogja megkapni, mellyel determinálja belső vívódásunkat. Mindezzel az a probléma, hogy amit legjobban tudunk, azaz legfőbb jellemvonásunk, legnagyobb tehetségünk, s egyben a legnagyobb akadályunk is abban, hogy érvényesülni hagyjuk, valós, tiszta énünket. Ez a fajta idealizált ,(hamis) énkép rengeteg energiát felemészt. A harag, a félelem, az önsajnálat, mind-mind neurotikus hajlamunkból ered, mely létrehoz egy álarcot, egy personát, azaz személyiséget, melyek természetesen nem mi vagyunk, csak könnyebb e mögé elbújni, ha bármilyen nagy kihívás éri bensőnket, minthogy kitárulkozzunk és megmutassuk azt.

  Ha a neurotikus egyének ismétlődő problémáit megfosztjuk bonyolult jellegüktől, melyeket magukban hordoznak, akkor jelenlegi kulturális környezetünkben azt tapasztaljuk, hogy csak előfordulási számukban térnek el a normál embereket is nyomasztó alapszorongásoktól.

A nyugati világban gyakorlatilag mindenki két alapvető szenvedést cipel magával: az összezavarodott szexualitást és egy mélyről fakadó, a tekintéllyel és a befolyással (autoritás) szemben érzett problémát.

Amennyiben megvizsgáljuk a nyugati egyháztörténetet, érezhetjük, hogy magát az egyházat is a három gyökérpont, ill. főbűn irányította: a harag, a bűntudat ( szeretetéhség ), és a félelem. Pl. Egy apa nélkül felnőtt gyermek örökösen a saját bizonytalanságától való félelemben él. Az idejekorán ránehezedő felelősség belülről haragossá és aggódóvá teszi. Ez a mélyről fakadó harag olyan erős, hogy le kell tagadnia ahelyett, hogy beismerné hatalmát.

C.G- Jung írja: Azon igyekezete során, hogy a szükségszerű változásokat elkerülje, a neurotikus lényegesen több fájdalmon megy át, mint amely fájdalmakat a szükségszerű változások okoznának. Számos olyan emberrel találkoztam, akik igencsak szűk világba – önmagukba, családjukba, egyházukba- vonultak vissza azért, hogy ne kelljen felnőtté válniuk. A felnőtté válás egyenlő az Édenkert elvesztésével, hisz a gyermek mindaddig nem lehet „ember” míg ki nem jön az Édenkertből. Ádám kiűzetése a paradicsomból szimbolikusan vélhetően ezt jelenti, s ebből következik az Ember feladata: El kell veszítenie az Édenkertet, hogy újra elnyerhesse!