Rögtön a legelején szeretném leszögezni, hogy senki sem bűnös! 

Mégis, hétköznapi szóhasználatunkban jelentős szerepet kap, és nagy súllyal bír a „ BŰN” szavunk.

Korábbi szösszeneteimben említettem, hogy bűneink tulajdonképpen, karakterünktől függően, legfőbb szenvedélyeinkkel azonosak. Azaz, kinek-kinek a düh, a büszkeség, a csalás, az irigység, a kapzsiság, a félelem, a falánkság, a paráznaság, vagy éppen a lustaság a legmeghatározóbb szenvedélye. Ezek, az ú.n. bűnök, tulajdonképpen hibás magatartásformák, melyek folyamatosan rombolják a pszichénket. Mind-mind olyan fixációk, melyek megakadályozzák az élet energiájának szabad áramlását, azaz igen komoly béklyói a hétköznapi életünknek.

Vegyük például a félelem karakterét. A félelem, bár nem erkölcsi kategória, mégis mindent elkövet, hogy megakadályozzon magában az életben és a szeretetben.

Csak, hogy tudjuk, aki fél, nem képes a valódi szeretetre, hisz a két érzelem egyidejű jelenléte kivitelezhetetlen. Sőt, a félelem betegség ( Apocalypto), mely, ha beköltözik lelkünkbe, kiöli belőlünk minden pozitív érzéssel kapcsolatos hajlamunkat. Gondoljunk csak bele. Amikor stresszesek vagyunk, egészen másképp bújunk oda a másikhoz, vagy kedvünk sincs odabújni hozzá.

Fő szenvedélyeinkben (bűneink) vagyunk a legprofibbak, s ezért ezekkel próbáljuk fokozni az életünket, mert a külvilág ezekre  tapsol. Azonban említett reflexióink csak hamvában holt kísérletek létezésünk minőségi emelésében. Tudnunk kell, hogy ezeket mi választottuk, ( senkire nem foghatjuk) s kialakulásukat tekintve, egyrészt válasz a környezetünkre, másrészt aktuálisan úgy gondoltuk, mások bűneire az adott „bűnök” a legjobb reakciók. Tehát, a felelősség a miénk.

Ezekkel az alapreakciókkal csak az a probléma, hogy mint vélt megoldás, csakis saját nyomorúságunk alapvető forrása lehet.