Azt szoktuk mondani, foglalkozzunk a jó dolgokkal. Ez tök jó, csak önmagukban a puszta élvezetek, örömök nem stimulálják azt a részünket, mely a fejlődésünket elsődlegesen szolgálja. Magyarán mondva erőfeszítés nélkül a tapasztalatból hiányzik az erős kötőanyag. Mindezen folyamatok kémiája mondatja velem azt, hogy foglalkozni kell azzal ami bánt, vagy csak zavar minket.  Ugyanis ezek lesznek a homokszemek a gépezetben. S tudva lévő, hogy a homokszem a kagylóban gyönggyé válik.

A fájdalom, nehézség puszta elkerülése, szőnyeg alá söprése, sosem vezethet maradandó értékhez, sőt, maga a folyamat táptalaja a depresszív életnek. Fejlődni csak úgy fogunk amennyiben, akárcsak a kagylók a homokszemből gyöngyöt teremtünk. Mindehhez szükségünk lehet az oly keveset aktivizált negyedik csakránkra. Hogy az hol is van? Hát valahol a szívünk környékén. S nem összetévesztendő az eggyel lentebb lévővel, mely a pocakunk környékén található, s holott egészen más (fontos) szerepe van, mégis nem egyszer mondjuk magunkban..."- gyomorgörcsöm van tőle...- " vagy éppen a szívünk dobog rossz helyen. Az első, alsó három csakránkat már igencsak bejárattuk, hisz profik vagyunk a túlélésben , a hatalomban, és a szexben (fajfenntartás) is. Mi lenne ha elkezdenénk fúkuszálni a negyedik csakránkra, azaz a feltétel nélküli szeretetre. Nem arra gondolok, világosodjunk meg, erről szó nincsen, hisz az amúgy sem egyszerű dolog, pusztán helyezzük el magunkat, szerepünket a világban (azaz megismerni kik is , és milyenek is vagyunk) ?

Kezdjük el kondicionálni érzéseinket, érzelmeinket, hisz ha ezek nem pusztán az alaphajlamaink (ismétlődő érzelmeink) hanem olyan momentumok (érzések), melyeket kellő akarattal és figyelemmel tudunk birtokolni, akkor mentálisan komfortosabbá válhatunk, s hovatovább sokkal bölcsebbek lehetünk.