Ha egy kicsit is fészkelődik valaki abban a karakterben amit éppen tanulmányoz, akkor „otthon” van, mert a zavar azt jelenti, magára talált.
A világ adott módon való látásának megtanulása a fixálódás folyamata.
A fixálódás genetikailag meghatározott működés , amely minden állat / s így az embereknél is/túlélési eszközeinek részét tartalmazza.
Ilyenkor valahol a háttérben marad egy belső tér, mely hatalmas, igen sötét, roppant csendes , s valami olyan zug, ahová a babák aludni térnek . Amikor viszont a „baba” ébren van, a figyelme abszolút kívülre reked.
Ekkor alkotja meg az egót, mely különlegesnek érzi magát, s extrovertált formában felfújódik, jobb esetben leereszt. Ez, a tudatlanság kezdeti állapota. Ilyenkor építjük fel az ÉN-ünket, kijelöljük a határokat, s elszakadunk a világtól, azaz elidegenedünk. Ettől a pillanattól az üresség helyett már zűrzavar van odabent.
Jön az első sérülés, (hangos szó, gonosz pillantás, verés, elutasítás, elhanyagolás stb) mely fokozza a leeresztettséget, lehangolódást, s ebből fakadóan en bloc az elidegenedést.
A kisgyermek ilyenkor vagy engedelmeskedik, vagy lázad, hogy elkerülje a további sérülést. Rendszerint az engedelmesekből lesznek az introvertáltak, s a lázadókból az extrovertáltak.
Sajnos a félelem és önutálat által táplált engedelmesség , gyűlölethez vezet.
A lázadás, melyet főleg az arrogancia, a kéjvágy és a büszkeség generál, bármennyire is harciasnak tűnik, csak félelmet szül.
Minden esszenciánk ezen sérülések alá temetettnek.
A gyermek ilyenkor nem a sérülés fájdalmát érzi, hanem sokkal inkább ettől független, eredendő dühöt és fájdalmat.
Az ego külső és belső falakat épít ( intro, extro ), s hogy ezek az engedelmesség avagy a lázadás körül épülnek e fel, az a gyermek genetikai tehetetlenségi nyomatékától is függhet.
Tehát elkezdenek kialakulni a védekezések, hogy kivédjük a jövőbeni sérüléseket, s mindeközben észrevétlenül kifejlődik a személyiségünk, mely szinte teljesen függgetlen bensőnk valójától.
Ps elnézést kérek, ha ismételtem önmagam